Napsütésből zivatar

Ezt a novellát egy olyan ember írta akinek a tehetségéhez nem érhetek fel soha, de csodálatomnak hangod adhatok. Viola ez egy fantasztikus munka!

A mű egy természettudományi versenyre készült és nekem személy szerint nagyon tetszik. A történet egy fiúról szól aki nagyon szeretne orvos lenni és a barátnőjéről, aki az alatt az idő alatt, míg a fiúval külön iskolába járnak egy kicsit megváltozik.

Szerintem Viola nagyon jól belecsempészett a történetbe egy kis természettudományt, és a novella így is nagyon érdekes maradt.

Napsütésből zivatar

Bizonyára legtöbbünknek van egy olyan barátja, aki mindegy mennyire vagyunk szomorúak, mindig felvidít minket. Nekem Lizi volt ez az ember az életemben.
A nap hétágra sütött, ennek ellenére én mégis lehajtott fejjel battyogtam ki az iskola kapuján. Lizi mellettem sétált és éppen mosolyogva magyarázott nekem.
– Neked meg mi bajod? – kérdezte aggódó hangon, mikor észrevette, hogy nincs minden rendben.
– Borzasztóan aludtam, még a tornasorban is hátrébb állítottak, és ha ez nem lenne elég, még a környezet dolgozatot is elrontottam – panaszkodtam.
– Ugyan már, ne lógasd az orrod te butus! Inkább gyere! – megfogta a kezem és magával rángatott. A lány haja balról-jobbra lebbent, miközben cipője hangosan dobogott a forró betonon. Ahogy ugrándozva közeledtünk a biciklikhez, egyre nagyobb lett a mosoly az arcomon, és mire felszálltunk a járgányainkra, már teli szájjal vigyorogtam. Azt hiszem ez volt Lizi varázsereje, mindig meg tudott nevettetni. 
Az erdőn keresztül kerekeztünk, egészen a házunkig. Bőrömet a napfény és a szél lágyan simogatta. Csendben tekertünk: a bicikli kattogásán és a madarak dalolásán kívül nem igazán lehetett mást hallani. Beszédes kedvű barátnőmről tudni kell, hogy nincs igazán jóban a hallgatással, ezért kis idő múltán újra megeredt a nyelve:
– Úgy ennék egy kis olívabogyót! – szólt váratlanul.
– Hihetetlen vagy! – nevettem.
– De, komolyan! Te tudtad, hogy a zöld és lila bogyó ugyanaz a termés, csak az utóbbi az előbbi érett változata?
– Ezt nem is gondoltam volna!
– Ugye, én se! Egészen addig, ameddig tavaly el nem látogattunk Görögországba.

A másik dolog, ami a lányra és családjára jellemző volt, hogy rengeteget utaztak. Szüleivel bejárták a világot és élményeiről mindig szívesen számolt be nekem, mivel igen lelkes hallgatóságnak bizonyultam. Neki köszönhetően ismerhettem meg jobban ezt a csodálatos bolygót, ahol a lemenő nap fényében sirályok táncolnak a tenger sós vize felett. Ahol a trópusi esőerdőket vízfüggöny teríti be, és ahol a tiszta folyók sodrásában önfeledten  játszó elefántok pancsolnak. Szerettem, amikor mesélt nekem: ilyenkor, ha nem is a saját szememmel, de legalább az ő szemüvegén keresztül fedezhettem fel Földünket. Most is csillogó szemmel elevenítette fel emlékeit fantasztikus helyekről, ameddig utunk ketté nem vált.
– Sziaa- nyújtotta el a köszönést, mosolyogva intettem neki és gyorsan tovább indultam. Aztán hopp egy éles balkanyar és majdnem hatalmasat pereceltem, de hála reflexeimnek, sikerült megmentenem magamat egy nagy eséstől. Ezek után már sokkal óvatosabban haladtam hazafelé, ahol Anyukám tárt karokkal fogadott.
– Kicsim, már vártalak! – hallottam meg Anya hangját a konyhából.
– Anyu! – kiáltottam, és azzal a lendülettel odafutottam hozzá és jól megszorongattam.
– Hogy van az én drága kisfiam? – érdeklődött.
– Már jól – feleltem derülten.
– Na, mesélj te kis zseni! De ne feledd a játékszabályokat! – figyelmeztetett.
Anya mióta megtudta, hogy orvos szeretnék lenni, maximálisan támogat az elhatározásomban. Épp ezért alkotta meg a „Hormonsztori” nevű játékot, amelynek lényege, hogy „biológus nyelven” osztom meg vele, hogyan alakult a napom.
– A környezet dolgozat, amire olyan sokat készültél, hogy sikerült? – tette fel az első kérdést.
– Nem túl jól – vallottam be csalódottan.
– Hmm… – gondolkodott. – Talán amiatt, hogy nem pihented ki magad. Nem lehet?
– Tényleg! – csaptam a homlokomra. – Most már mindent értek! De Anyu, mit tudok tenni, hogy kiegyensúlyozottabb legyek?
– Nos, az agyunk közepén található, melatonint termelő tobozmirigyünk felelős a pihentségünkért. Ha teljes sötétségben alszol és nem telefonozol este, illetve lefekszel időben, azzal segítesz neki a működésben.
– Hűha, akkor szegénynek ma nem sok munkája akadt! Mostantól mindig kialszom magam, hogy támogassam őt. – Az bizony jó lesz!-helyeselt. – És mi történt még ma?
– Sajnos a tornasorban hátrébb kerültem – görbült le a szám. – Tudom, hogy ez a növekedést szabályozó hormonom miatt van, de akkor is zavar! A többiek már mind magasabbak, mint én! -fakadtam ki.
– Hé-hé, nyugi! Először is: a testmagasságunkat befolyásoló anyagot növekedési hormonnak hívják.
Másodszor pedig: a legtöbb esetben az alacsony termetnek a genetika is az oka, ezt viszont nem lehet másokkal összehasonlítani, mivel mindenkinek különböző a génállománya. Viszont van egy jó hírem, hiszen tudod, Apa és én is magasak vagyunk, így hát valószínűleg te is az leszel – vígasztalt. – Azonban, ha ennyi stresszes dolgon mentél keresztül ma, hogy-hogy jókedved van? – kíváncsiskodott.
– Lizi megint feldobta a kedvem, ennek hatására pedig oxitocin termelődött a szervezetemben.
– Ami a támogató, pozitív és harmonikus barátságok hormona – egészítette ki a mondandómat Anyukám.
– Látod, milyen fontos, megfigyelni, hogy mi játszódik le a testünkben, hiszen ezzel nagyon sok kérdésre választ kaphatunk. De sajnos nem mindre – tette hozzá.

Az esőcseppek egyre sűrűbben pottyantak a kabátomra, ezért jobbnak láttam, ha kicsit megszaporázom a lépteimet a fedett buszmegálló felé. Az egésznapos zuhé miatt nem kerékpározhattam, így jobb híján be kellett érnem a buszozással. A megállóba érve, ahogy lerántottam a kapucnimat, megláttam valakit. Tőlem kicsivel távolabb egy tetőtől-talpig fekete ruhába öltözött, sápadt arcú lány álldogált összeroskadva, haja mellett előtűnt fülhallgatójának zsinórja is. Hunyorogva figyeltem ismerős arcát, aztán rájöttem. De hiszen ez nem lehet! Mióta biológia szakos gimnazista lettem, azóta még csak össze sem futottunk.
– Lizi? – kérdeztem megdöbbenve, mire rám pillantott. Tekintete mély szomorúságot tükrözött, szája nem görbült mosolyra, ahogy meglátott. Mintha gyönyörű tengerkék szeme is szürkésebbé vált volna. Bár nemrég tanultuk, hogy ez nem lehetséges, hiszen a szemünk színét adó szivárványhártya árnyalata életünk során nem változhat.
– Szia! -nyitottam ölelésre a karjaimat és átkaroltam a törékeny alakját.
– Zsírszövetének sejtjei elég kevés tápanyagot raktároznak – gondolkodtam automatikusan biológusul.
– Hű, már nagyon régóta nem találkoztunk! Megváltoztál-állapítottam meg meglepődve.
– Igen – motyogta halkan.
– Azért minden rendben van veled?
– Aha, csak fáradt vagyok – mondta elhaló hangon. Nem hittem neki. Kristálytisztán látszott, hogy szomorú, csak azt nem tudtam miért. A busz bekanyarodott a megállóba, mi pedig a tömeg kíséretében benyomakodtunk az ajtaján. Óriási mázlink volt, hogy sikerült ülőhelyet találnunk. A járművezető a gázra lépett, én pedig újra feltettem a kérdést Lizinek, ezzel lehetőséget adva neki, hogy bevallja az igazat.
– Biztos, hogy jól vagy?
Kicsit habozott, de végül így felelt:
– Ezt már megbeszéltük. Rendben vagyok, teljes mértékben – jegyezte meg nem túl meggyőzően.

Tudtam, hogy hazudik, de sajnos többet nem tehettem, ezért inkább megpróbáltam elterelni a gondolataimat. Mikor unatkoztam, vagy rossz kedvem volt, mindig ehhez a tevékenységhez fordultam utazás közben, így most sem tettem másképp. A játék abból állt, hogy megpróbáltam elképzelni mi játszódhat le bizonyos emberek testében. Először egy idős nénit mértem végig. Bevásárló táskáját cipelve nagyot sóhajtott, és kívülről is látni lehetett, hogy bordái szép lassan lesüllyednek. Azonban belül valami igazán izgalmas folyamat ment végbe: légző izmai elernyedtek eközben tüdejének térfogata csökkent. Már egy ideje utaztunk, mikor is egy kipirosodott arcú kisgyerek szállt fel.

– Az arcán található erek most kitágulnak, ennek következtében a vére nagyobb mennyiségben áramlik keresztül a bőrén – kattogtak fogaskerekeim. Most füleltem, s nem hiába, az öltönyös férfi hasa mellettem nagyot kordult. Valószínűleg éppen a jól megérdemelt ebédjére gondol, miközben üres gyomrában lég-, és gázbuborékok mozgolódnak. A tekintetem viszont minduntalan visszatért a mellettem ülő Lizire, aki most fészkelődni kezdett. A fejemben szöget ütött egy gondolat és nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá, miközben feltápászkodott.
– Mi történt a régi Lizivel? – tudakoltam.
– Ő már nincs többé – mondta és leszállt a járműről.
A fejemben cikáztak a gondolatok: Bizonyára testében most kevés a dopamin, illetve szteroin szintje is alacsony lehet. Talán még a pajzsmirigy hormonszintje is átlag alatti. De mi baja lehet?
A felismerés villámcsapásként hasított belém, és ahogy az eső zuhogását figyeltem, szépen lassan az én könnyeim is eleredtek. A következő buszmegállóban lepattantam a buszról és szaladtam a lány után, ahogy lábam csak bírta. Mit sem érdekelt, hogy elázok, csak odafutottam hozzá és megöleltem.
– Ideje, hogy én legyek a napsugár a te életedben! – mondtam és Lizi arcán egy alig látható, halvány mosoly jelent meg.
Aznap, megtanultam, hogy ha jó orvos szeretnék lenni, ahhoz nem elég mindennek a tudományos, biológiai okát nézzem, az emberek érzéseire is muszáj gondolnom, akkor tudok majd igazán segíteni nekik.

A novellát írta Papp Viola az ajánlót, pedig Szilágyi-Montz Virág